KÉTEZERHÚSZ DECEMBER TIZENHÁROM, VASÁRNAP.
végülis nem történik semmi. mondom petrire válaszolva, mert az milyen menő, nem, már ha egyezik az, amit a menőségről gondolunk, én meg te, kedves idegen, aki ezt az egészet olvasod, már ha egyáltalán vagy. nem történik semmi. a mechwart-liget már annyira absztrakt, hogy az agyamban is legalább annyira van, mint a margit körút és a rózsadomb között. ez megváltozott tavasz óta, fogalmam sincs, hány napja nem voltam kint, mert eltűnt a bent meg a kint, ami fárasztó volt, az sokkal nagyobb rutin lett, néha órákon át telefonbeszélgetek, sokkal kevésbé élem meg, mint tavasszal, azt, hogy egy lakásba zárva vagyok. amiben az is a meglepő, hogy átléptem az egyhónapos korlátot, amióta faképnél hagytam a fészbukot. amúgy rengeteg a munka, és ide most mindenfélét beleszámolok, köztük a halvaszületett doktorimat, ami kapcsán főleg az a nehéz, hogy egyszerre élem meg az örömét, hogy már kezdem kapisgálni ezt a dolgot, és a szomorúságot, amit az az egyre erősödő belső bizonyosság okoz, hogy most, hogy látom, hogy hol a cél és megtaláltam az apró lépések örömét is, most van az, hogy szinte tudom, hogy vége szakad az egésznek. abszurd, nem? úgyhogy napokat átdolgoztam most, hogy a sziklafalon fölfelé másszak, de nem tudom kikerülni önmagamat. közben az a párhuzamos megélésem, hogy nagyon fiatalon dolgoztam már nagyon sokat, és hogy a munkám, ami nem az állandóságra épül (ellentétben az összes családtagoméval), akikkel hamar összehozott, azokkal hamar sodorhat majd szét emiatt, és ez egy rémkép, hogy ott leszek mondjuk harmincötévesen, mint egy balerina, aki kiöregedett. lehet, hogy ez csak a téli hangulatom, nem tudom. mindenesetre, mint egy zsírkréta, két végén használom el magamat. ó jaj, ó jaj, ó jaj. hallgatom a zörgő papírlapokat.
