szóval konkrétan egy hónapot kihagytam a blogolásból, mint ahogy most kiderült. holnap pedig átmegyek pestre, be a munkahelyemre. szóval ez bizonyos értelemben cezúra. az utóbbi időszakban pedig különösen nem voltam jó koronatanú. annyit talán az utókor számára (vagyis mittudoménkinek) érdemes lehet leírni, hogy ez alatt a két hónap alatt azért megváltozott az otthontartózkodás élménye. kezdeti rutinigény után lett egy rutin, ami aztán valahogy lebomlott. valószínűleg sokban annak köszönhetően is, hogy nem sokkal sűrűbben, mint az eleinte 1-2 hetente egyszeri alkalom, viszont sokkal távolabbra is elkezdtem kimászkálni, sőt egyszer munkatársakkal is nemvirtuális térben dolgoztunk. múlt héten tesó, nagyi is meg lett látogatva, és teljesen értem, miben vannak azok, akik máris boldogan, maszk nélkül flangálnak. lejöttem a közösségi médiáról, és eleinte attól féltem, hogy a fomo lesz a dominánsabb, most meg néha azon szorongok, hogy nem teljesen normális ennyire nemrésztvenni akarni dolgokban. a jelenből nézve ijesztő, mennyire konstruált valóság az. amúgy sokkal nagyobb rend van körülöttem. nem foglalkoztam azzal, hogy alakítsam a magam arcára a lakókörnyezetem, de elkezdtem eggyel jobban lakni benne, ahonnan egyébként korábban menekültem volna, sőt ha egy nap estig nem jutottam ki, azt éreztem, hogy megkattanok. valahogy beljebb laktam ezt az átkozott szobát, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem, és hosszan nem tekintettem rá csak mint egy átmeneti alvóhelyre, ahova átjöttem, minekutána a franciaágy nem fér el a cselédszobában, ahol az egész kamaszkoromat és fiatal felnőtt éveimet töltöttem. és most relatíve okéban vagyok azzal, hogy oké, itt élek, ahol felnőttem, közel a harminchoz, de hogy igazából valahogy tud újra az enyém lenni. ebben sokat segített, hogy amikor egyszerre hárman dolgoztunk a lakás három különböző részén, akkor ezek a részek valahogy távolabb kerültek egymástól, nem voltunk annyira egymás szájában. (a cselédszobában ez volt jó amúgy, ott több volt a privacy.) lett egy kis reggeli rutinom is, meg többet voltam a konyhában, ami tök jól esett. nem eszek annyi szar, illetve ezt a kategóriát a popcorn és az étcsoki ki is merítette. visszaszoktam a lisztre, ami nem esik már olyan rosszul, mint az elején. 400 gramm kell egy adag palacsintába, azt kábé hetente megsütöm. szerintem most mindenki be van zsongva, nem lehet látni, mi lesz a vírushelyzet folytatása, alapvetően elvesztettem a hitem abban, hogy bármelyik tájékoztatás bármiről hiteles lehet, marad ez a direkt lekicsinyített szubjektív szelet az életből, amiben talán rájövök, hogy mi az, ami valóban fontos, és mit kell elengedni a picsába. lenne dolgom azzal is.