KÉTEZERHÚSZ ÁPRILIS ÖT, VASÁRNAP.
voltam járművön, huszonkét nap után először. eddig nem láttam, hogy mi van vagyis mi nincs az utcákon, mert hogy a parkban mindig voltak rendesen. így hogy se kert se erkély, heti egyszer azért ki kell dugnom az orromat. akkor meg már elhoztuk a nagyi receptjét, úgyhogy két hónap után (merthogy februárban voltam tíz napot japánban, utána kivártam a kéthetet, utána kitört itthon is) láttam a nagyit is messziről maszkban, és frankón eddig neki állt a legjobban. úgy estem haza egy meetingre, amire a vasárnap szellemének megfelelő készültségi állapotban jelentkeztem be, igaz, ezen a héten, csak estére kulminált a vasárnap, de akkor sírással, és még csak nem is az el nem végzett feladatok miatt, ami nagyrészt a doktori iskolát illeti jelen esetben. hanem a szeretetlenség. megnéztem egyébként ugye minden munka helyett de hát fogjuk rá a nachtkritik.de-n rieke süßkow rendezésében jahnn medeája (ihlette valami)t, ami kicsit volt hosszabb egy óránál, és nagyjából végig tágra nyílt szemmel bámultam, hogy ez mi és mi lesz még belőle. oké, a médeia történet sztereotip vázlata megvan, különös tekintettel arra, hogy megöli a gyerekeit (vagy sem), és beszéd nélküli előadás volt, tehát a németje nem okozott gondot, és a tempója miatt viszonylag kondenzált (ámde enigmatikus) történetet mesélt, de azt nem láttam jönni, hogy a nő úgy öli meg a gyerekeit, hogy rájuk fekszik, miközben azok basznak, kábé ugye triplán tabusértő módon, mert azonos neműek, bár ezen talán már túl vagyunk, testvérek, és tizennyolc alattiak. ja és igen, rájuk fekszik is what i said. szóval ezt ilyen formában nem láttam jönni, meg nyomasztó volt nagyrészt (de nem humortalan), de az egész valahogy emlékezetes maradt. zárt rendszer a maga formanyelvi korlátaival, de nem csodálom, hogy adtak már neki díjat. ennek a bejegyzésnek nincs vége, ma ellenállok az ellenállhatatlan pesszimista zárlatnak, mert már sírtam, és abbahagytam, szóval tök hiteltelen lenne.
