KÉTEZERHÚSZ ÁPRILIS NÉGY, SZOMBAT.
most már sorrentino fan vagyok, úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy az új pápából kettő részt látva a kilencből egyelőre egyáltalán nem vagyok meggyőzve arról, hogy kellett egy hívhatjuk folytatásnak kérdőjel. azt érzékelem, hogy ez egy jelenkorhoz közelebb készült anyag, nem spórolnak azzal, hogy ezt jelezzék, az első évad vagányságát idézi, hogy bevállaltak egy ferencpápaparódiát, és ez valami olyan védjegy, ez a bevállalósság, ami tetszik, hogy megmaradt, de egyelőre nem látom, hogyan fognak tromfolni ezzel a középutas angol figurával, akit a második rész végéig még nem választottak meg pápának. gondolnám, hogy ez a filozófiája a dolognak, hogy ahogy a sorozatban azzal küzdenek, hogy piust a személyt nem lehet tromfolni, úgy a készítők is azzal küzdenek, hogy piust a karaktert sem lehet tromfolni. ilyenkor gondolnám azt, hogy elindítanak valakit, aki teljesen más súlycsoportban játszik, hogy össze se lehessen mérni vele, de egyelőre nem ezt csinálják. mutatnak egy szintén melankolikus, szüleihez problémásan kapcsolódó, fiatalkori traumával (igen, flashbackek is) terhelt figurát, mint ha szándékosan akarnák ösztönözni az összehasonlítást. szóval a különbségek egyelőre inkább a látószög nyitásában ígérkeznek, erősebben beszűrődnek a külvilág dolgai már így két rész alapján is. kíváncsi leszek. az is a dolog része, hogy az ilyen depresszált finomlelkeket nem bírom olyan könnyen nézni, a piusember az a típus, akibe beleszeretni szoktam, ez a másik meg egyelőre a legrosszabb sztereotipiája annak, amilyen én vagyok. csak ő láthatólag sokkal hosszabb idő alatt sem tudta meghaladni a problémáit, mint amennyi nekem lett volna rájuk, és talán eggyel nagyobb sznob. de ez még csak az első rész volt. és hdg értem, hogy miért lehet jó választás szinkronnak, de egyelőre nem tudtam tőle elvonatkoztatni, hogy ez ő. meglássuk. amúgy pár napig nem jutott eszembe, hogy ez az egész minden értelmetlen, de ma elolvastam a lányi írását a válaszonline-on, és akkor újra eszembe jutott, hogy ha mostantól így kell élni, hogy nem lesz kilátásba helyezve, hogy én emberekkel ennél jobban találkozhassak, akkor én meg fogom ölni magamat. ebben a gondolatban csak az a szomorú, hogy újabban az is rögtön követi, hogy mert ha találkozhatnék, az is csak az illúzióját adná, hogy nem kibaszott magányosan fogom leélni a maradék életemet, és ugyanígy kibaszott magányosan élném le a maradék életemet. na és ez ellen nincs mit tenni. ha az ember titokban nem is hiszi azt, hogy neki ez megadathat, és mondjuk évek óta ezen dolgozik, hogy ne higgye, de hiszi basszameg, akkor tényleg nincs mit tenni. szóval nem tudom. egy ideig azt hittem, ez a karanténhelyzet majd megvéd, mert nem én fogok tehetni a magányomról, de ez a karanténhelyzet, egyre inkább csak rámutat. és egyre több helyen olvasni, hogy emberek azt gondolják, hogy ha elmúlna a karanténhelyzet, akkor is meg kell majd küzdeni az embereknek azzal, hogy közel engedjék a másikat. hát ez van, majd ahogy jönnek a dolgok, csináljuk sorban. a csúnya forgatókönyvektől még mindig félek.
