KÉTEZERHUSZONEGY MÁRCIUS HUSZONYOLC, VASÁRNAP. 

lévén alant emlegetett március tizeöt elmúland, itt egy újabb remek alkalom a produktivitás látszatát kelteni betűgyarapítás formájában. mondjuk két órűval ezelőtt jött a gondolat, hogy találjam ki, mit írnék, de csak az elmúlt öt percben a felismerés, hogy amit utazom, az kicsiben tulajdonképpen egy mániás depresszió. most volt egy időszak, amíg valós output nélkül, de sok inputtal pörögtem, és ma, lehet, hogy írhatnám a vasárnap számlájára, ma viszont megbillentem. egészen csináltam dolgokat ma is a megbillenős állapotaimhoz képest, de tulajdonképpen bekúszott valami rút szorongás, ami estére tulajdonképpen elérte azt a gondolatot, hogy mi van, ha ez a huszonegyedik századi kedvenc vírusunk (ami ugye már most nem egy), az úgy lesz kettő, hogy a levegővel terjed, amire anyukám azt mondta, hogy erre ne is gondoljak, ami ugye azt jelenti, hogy az nagyon gáz, az édes anyukáknak azt kell mondania, hogy ne aggódj, kislányom, nem lesz semmi baj, ezt szoktuk meg pempörsz korunkban, ezt vágyjuk a mai napig minden egyes nehezebb percben, legalábbis én ebben detektálom a nemfelnőttségem bizonyos jeleit, hogy bizony, az én anyukámnak szuperhősnek kell lennie, aki mindent megold, még egy koronavírusjárványt is. szóval nem azt mondta, hogy ne aggódjak, mert anyuka nem mindenható és nem mindentudó és ő se tudja, mi lesz, pedig ő mindent tud, hát miért járattam én biológia-kémia egyetemre, de ezt nem tudja, sőt, még el is tudja hinni nekem, a hülye művésznek, hogy ha kimondom, akkor így lesz, ez egy rossz szellem, a kimondott szó, el kell hessegetni, hogy ne legyen. hát nem tudom, azt tudom, hogy megint kilyukadt az illúzió szövedéke, amit hipomániás szakaszomban megint kicsit szövögettem, és jaj, mi az, ami betömi, ami befoltozza, ami nem szemfényvesztés és nem csalárdság, hanem legalább egy csipetnyi esélyt megad arra, hogy tartós legyen? ó, elmúlt ifjúság, ó, ködbe vesző gyermekkor, ó, hegyek, ó, tenger, ó, rétek.