KÉTEZERHÚSZ MÁRCIUS TIZENKILENC, CSÜTÖRTÖK.
délután négy múlt, egy munkatelefont vagy ilyesmi vártam háromnegyed órán át, és azon gondolkodom, mennyit ér és meddig tart a nagy elhatározás. hatodik napja nem megyek ki a lakásból, leszámítva, hogy a negyedik nap kimentem, és sétáltam egy kört egy közeli parkban. sokan voltak, sportoltak, nem csak futottak, csapatsportot is, a játszótéren egyetlen kiskamasz rúgta fölfelé a csúszdán a labdát. a parkban könnyű volt az embereket kiszlalomozni; az egy-egy háztömbnyi járdán, amit oda és vissza meg kell tennem, viszont nem. anyukám naponta munkába megy, apukám itthonról dolgozik, de nem bírja itthon, naponta járt boltba, most látom, hogy ez a kikapcsolódás is, mert egyáltalán nem lenne szükség még arra sem, hogy a család valamelyik tagja minden nap boltba menjen, van elég dolog itthon. de nem lehetett lebeszélni róla, most kint volt a piacon. szóval én ülök a legtöbbet itthon, és nem is azért nem megyek el a munkamegbeszélésekre, mert ne tudnék úgy odajutni, hogy elkerüljem az embereket, hanem azért, mert nem tudom, hogy a huszonharminconéves kortársaim, akikkel ott találkoznék, mennyire mozgékonyak ezen felül (ugye ha oda elmennek, akkor miért ne mennének máshova). szóval ma döntéshelyzetbe kerültem. épp brainstorming fázisban vagyunk egy projekttel, és valahogy az a helyzet állt fel, hogy ha lemaradok, kimaradok. kértem, hogy hadd kapcsolódjak be online, van már olyan platform, amivel ez hatékony tudna lenni, sokan így is dolgoznak. nem tudom, mi a nagyobb áldozat, nekem kimenni emberek közé vagy az ott összegyűlt két emberek ezt megtenni azért, hogy nekem a szüleim védelme érdekében ne kelljen kimennem. felróható, hogy nem elég fontos ez a dolog nekem, mert ha az lenne, kimentem volna? nem tudom.
