KÉTEZERHUSZONEGY, ÁPRILIS TIZENÖT,  CSÜTÖRTÖK.

na és akkor bejött a családba. mondhatnám, hogy a legaljasabb módon, de nem lenne igaz, mert eleve többféle módon, és különben is, hogyan lehetne az aljasságokat rangsorolni. ennek kapcsán rájöttem, hogy nem az van ám, hogy az élet némelyekkel igazságtalan, hanem kurvára mindenkivel igazságtalan, csak máskor. gyerekkórház. érted, hmm-hmm, kit küldjek padlóra, itt ez a cuki kis 13 éves, nem ártott soha senkinek, na ő jó lesz. úgyhogy tanultam még négy betűt, mis-c, reménykedünk, hogy az m nem igaz belőle. kábé mindenben elvesztettem a hitemet. mármint, hogy van értelme. (mármint nem is tudom, miért gondoltam, hogy van, talán hogy menjen ez a dolog, hogy élni.) csak a hülye életösztön maradt meg. meg hogy tényleg csak a pillanat van. meg hogy van pár a nagy egész szempontjából teljesen random feladatom, amiben vagy lelem örömem vagy nem. rohadtul csak eltöltjük az időt ezen az egyre élhetetlenebbé váló földön. nem tudom, mi bíztatót mondanék a gyerekemnek, ha lenne.